A napokban Marton Zsolt váci megyéspüspök vezetésével Fatimába zarándokolt a Váci Egyházmegye hitoktatóinak egy népes csoportja. Megismerkedtek a fatimai látnokok történetével, elmélyülhettek a kegyhely üzenetében, de egyben lehetőségük nyílt rá, hogy felfedezzék Portugália egyéb kulturális kincseit is.
Terényi Zsuzsa és Balogh László beszámolója a vaciegyhazmegye.hu nyomán:
„Pár napja tértünk haza fatimai zarándokutunkról, melyet hitoktató kollégáimmal, kispapokkal, diakónus testvérekkel, atyákkal és Marton Zsolt püspökkel közösen jártunk végig.
Egész utunkat meghatározta az elmélyülés, a töltekezés, a mennyei derű, és megtapasztaltuk a közösség összetartó erejét is. Egy olyan zarándoklaton vettünk részt, ahol a belső csend erejének megtapasztalása mellett Portugáliát is bejártuk és csodálattal néztük a gyönyörű látnivalókat, az égbe nyúló templomokat és a kulturális kincseket.
Batalha városában a Győzelmes Szűz Mária kolostor és templom várt minket a Befejezetlen kápolnával, majd a Nossa Senhora da Nazaré templomban Szűz Mária szobrát jártuk körbe. Nasaré sok csodát tartogatott nekünk varázslatos óceánparttal, a libegővel és a finom halételeivel. Egy középkori erődváros, Obidos talán a legjobban mutatta meg azokat a kulturális és építészeti értékeket, amelyek Portugáliára jellemzők voltak a történelem során.
Útba ejtettük Porto városát, ahol a Székesegyházat, a díszes Ferences templomot, a Tőzsdepalotát néztük meg, majd megkóstoltuk a híres portói bort.
Tomar városának Krisztus-rendi kolostorában sétálva elképzeltük a templomos lovagok életét és a számos kerengőt végigjárva kicsit mi is visszarepültünk a szerzetesek világába.
Lisszabonban, a fővárosban a Szent Jeromos-kolostor kápráztatott el minket, majd a Katedrális csendje után utaztunk a híres 28-as villamoson és a Tejo folyó partján megcsodáltuk a hatalmas hajókat.
Aljustrel az a falucska, ahol visszaidéztük a három látnok gyermek életét, látva a szülői házukat, belépve a szobáikba, elképzeltük a mindennapjukat, a sorsukat és az imáikat. Lélekben mi is ott voltunk az 1917-es esztendőben. A gyerekekkel együtt legeltettük a nyájat, velük együtt játszottunk, velük együtt tapasztaltuk meg az egyszerű és visszafogott élet adományát és a munkás élet küzdelmeit, nehézségeit. Mintha mai világunk bonyolultsága és kuszasága hirtelen szertefoszlott volna, és nem maradt más, mint a letisztult és bensőséges gyermek-lét. Egyszerre éreztünk mindezek nyomán nosztalgiát és vágyakozást. Azt éreztük, hogy szeretnénk így élni: egyszerűen, tisztán, őszintén, csak testvérként egymás mellett. Amint beléptünk a kis szobákba, láttuk a visszafogott berendezési eszközöket, a konyhai tűzrakó helyet, a faragott edényeket, a megvetett ágyakat, az étkező asztalt és a székeket, az istállót, minden életre kelt. És mi ott voltunk. Az „igaz” élet részeseivé váltunk. Szinte hallani lehetett a beszélgetéseket, a szülői felszólításokat, a munkára hívás ébresztőjét és az imádság bensőséges szavait. Hirtelen felnőttekből ámuló gyermekké váltunk.
Fatimában a Magyar-kálvárián végigjárt keresztúton mindenki hordozott a szívében egy kérést, hálát adott egy-egy kegyelemért. A Magyar-kápolnában a szentmisén letettük imáinkat magyar szentjeink elé.
Nagy hatással volt mindannyiunkra a jelenések szentélyében tartott magyar szentmisénk, és végignézve az arcokat, megjelent mindannyiunk szemében az a fény, amely jelezte, hogy imáink bizonyára meghallgatásra találtak. Mágnesként vonzott az esténkénti közös rózsafüzér imádság, ahol a világ összes nyelvén imádkoztak az emberek Máriához, majd az erről a szent helyről induló gyertyafényes körmenet egészen felemelt mindannyiunkat.
„Ave, ave, ave Maria” – ezzel a dallammal tértünk nyugovóra és ezzel is ébredtünk.
Hálatelt lélekkel tértünk haza, lelkileg megújulva, hitünket elmélyítve és a közösségi élmények, az új barátságok megélése erősebbé tett mindannyiunkat.
Ajándékul a Szűzanya üzeneteit hoztuk magunkkal haza a szívünkben, és ezeket továbbítjuk mindenki felé: imádkozzatok, térjetek meg, éljetek békességben!
Balogh László atya, hitoktatási referens így foglalta össze benyomásait az útról:
»Mi az, ami Fatimát számomra igazán „naggyá” tette? A végtelen „kicsinysége”. Mert Fatima megőrzött valami igazán mélységeset a gyermeki hitből, reményből, szeretetből és a lélek békességéből. Abból, amit vágyunk, amit remélünk és amiért küzdünk. Fatima megőrizte Mária egyszerűségét és Mária Fiába vetett bizalmát. És mindez tapasztalhatóvá vált a személyes imádságban, a templom csendjében, rózsafüzér imádságában, a szentmisékben, egyszerűen Fatima „levegőjében”. Mert ebben a pár napban Máriával együtt lélegeztünk, sóhajtottunk, örültünk és sírtunk. Hiszen magával az élettel találkoztunk.«”
