Érdekes leletek a Dunakanyar kora középkori temetőiben

Bronzkereszt és vadkanagyar, keletről érkezők és őslakók: a Dunakanyar kora középkori temetőiben érdekes leletek világítanak rá történelmünk honfoglalás korabeli és azt követő, izgalmas időszakára. Horváth Ciprián régésszel, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársával beszélgetett a Mandiner a Vác és Szob környékén összegyűlt érdekességekről.

– Könyv született nemrég a Szob és Vác környékén található honfoglalás és kora Árpád-kori leletekről. Mi késztette a kötet megírására?

– A kutatók számára elengedhetetlen, hogy a forrásaikat megismerjék, hiszen a múlt feltárására irányuló elemzésnek ez a kiindulópontja. Mivel az írott emlékek száma alacsony, információtartalmuk korlátozott, ezért kiemelt szerep jut a régészeti leleteknek, a 9-12. század tudományos kutatása pedig a Magyarságkutató Intézetnek is fontos feladata. A kötet – amit terveink szerint hamarosan továbbiak követnek majd – ehhez a munkához csatlakozik: a felhasználást megkönnyíti, hogy a könyv szabadon elérhető az MKI honlapján. A mintegy 800 km²-es régió bemutatása azért is volt fontos feladat, mivel a közelmúltban megjelent hasonló munkák nyomán ezzel a Dunakanyar és a Zempléni-sík között húzódó terület megközelítőleg teljes leletanyaga elérhetővé vált a kutatás számára.
Az elemzés szempontjából pedig szerencsés, ha nagyobb, egybefüggő terület vizsgálatára nyílik lehetőség.

Egy ilyen feldolgozás rendkívül érdekes feladat is, hiszen olyan dokumentumok rejtőzhetnek a múzeumi adattárak polcain, melyek megvilágítják egy lelőhely kutatásának történetét, a leletek összefüggéseit vagy segítségükkel a tárgyak egykori teljes képe tárulhat a szemünk elé – így egyre többet tudhatunk meg a korabeli magyarok életéről és az akkor zajló történeti folyamatok pontosabb menetéről.

– Milyen népesség temetkezett ide?

– Nevüket, közösségeik saját vagy külső szemlélő által adott megnevezését nem ismerjük. Csontjaik alkatukról, betegségeikről is megőriztek adatokat, de utalnak az egyént ért külső hatások egy részére is: erre jó példa a több sírban is észlelt trepanáció gyakorlata, amikor az illető fején, még életében sebészi beavatkozást hajtottak végre: enyhébb formában csupán a csont külső felületét érintve, vagy erőteljesebb beavatkozással a csontot is megnyitva.

– Miért csináltak ilyet?

– Ennek oka egyaránt kapcsolódhatott a hitvilágban gyökerező eljáráshoz, de akár mai értelemben vett gyógyító célú műtéti beavatkozáshoz is.

– De mégis, kik voltak ők?

– Bizonyára nem volt egységes népesség, részben a keletről érkezők, részben a már itt élők leszármazottai voltak közöttük, hiszen nem volt néptelen a Dunakanyar sem bő egy évezreddel ezelőtt. Ennek megfelelően néha egymástól mindössze néhány száz méterre találjuk a késő avar korban, illetve a magyarok bejövetelét követően itt temetőt létesítők hagyatékát.
Kapcsolataik vizsgálata a jövő kutatásának fontos feladata, részletei azonban már most is fel-felvillannak előttünk: egy-egy korábban divatos ékszertípus későbbi felbukkanásában vagy a temetkezési szokások hasonlóságában. Ebben a kérdésben a sírokból származó csontvázak természettudományos vizsgálata különösen fontos adatokkal szolgálhat majd.

– Jómódú embereket rejtenek a temetők?

– Azok a gazdag sírok, melyek a kort bemutató kiállításokon első helyen szerepelnek, itt hiányozni látszanak. A feldolgozás rámutatott ugyan, hogy a lovas temetkezés szokása vagy bizonyos ékszertípusok aránya is magasabb volt a korábban ismertnél, mégis, más területekkel összevetve, ebből a szempontból szegényesebb.
Bizonyos vonásokban viszont feltűnő az egykor itt élők gazdagsága.

– Miért éppen Vác és Szob környékén gyűlt össze ilyen sok kutatható régészeti lelet?

– A két járás területéről 27 lelőhely mintegy 810 sírját ismerjük, amit további, ismeretlen számú elpusztult temetkezés egészíthetne ki. Ez valóban jelentős szám a régió földrajzi nagyságához képest, ami utal annak nagyobb arányú lakottságára is. Azonban nem feledkezhetünk meg a kutatást végzők áldozatos munkájáról sem, amely megőrizte számunkra ezt.
Az első nagyobb arányú, mai fogalmaink szerinti leletmentő ásatásokra már az 1920-as években sor került Horváth Adolf János, nagymarosi tanár vezetésével. Az 1960-as években pedig Bakay Kornél kutatott és hitelesített több lelőhelyet, napjainkban pedig a Tragor Ignác Múzeum munkatársai által végzett műszeres kutatással kiegészült terepbejárások növelik jelentősen a lelőhelyek számát.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.

Fotó: Mandiner

Hozzászólás
Előző cikkKismaroson győzött a Nagymaros
Következő cikkMárton-napi lámpás felvonulás lesz Nagymaroson és Verőcén